Önmagunk megismerésének egy jó módszere, ha tisztázzuk, mire vágyunk. Jeanette Belle konkrét elképzelései reméljük, segítenek neki megtalálni, akit keres, titeket pedig közelebb visz a saját ideálotokhoz.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nekem puncim van. Nem azért, mert becézgetem, csak nekem a pina olyan szikár és harcos, az én puncim viszont kerek és puha. Mondanám, hogy aranyos, de igazándiból csak nyughatatlan és kacér, amibe belefér az is, hogy aranyos legyen. Meg odaadó, meg mohó, épp ezért kiszámíthatatlan. A punci ezen természete miatt az én természetem nagy, kedélyem pedig hullámzó. Néha kegyetlen és számonkérő. Ez utóbbi tulajdonsága puncinak is megvan, de ő sosem kegyetlen. Kedvetlen és unott szokott lenni, de kegyetlen sosem. Az én vagyok. A bosszú angyala, aki megtorolja az elhanyagolt és szomorú punci sérelmeit.
De ha a punci megtalálja a neki való farkat, akkor új életre kel, hogy azt ne mondjam alkalomról-alkalomra reneszánszát éli. Én meg semmi másra nem tudok gondolni, csak arra a reneszánsz emberre, aki elindítja ezt a csodálatos kulturális forradalmat. Ilyenkor teljesen eggyé válunk puncival, végre egy test, egy lélek együtt várja azt a másik testet és lelket. Mert hogy csak a farok nem elég a puncimnak. Vagy nekem. De miután az esetek zömében jól összeszokott csapatként dolgozunk mi együtt, egyikünknek sem. Az a ritkább, ha külön utakon járunk. Ezek a külön utak nem is tartanak sokáig, mert hiába lelkesedek én egy intellektusért, egy bálnákat mentő erős karért, vagy egy lelkeket ápoló szamaritánusért, ha a punci és a farok között nincs meg az összhang, akkor lőttek az egésznek. Ezzel párhuzamosan viszont ha a puncim jól érzi magát, akkor roppant engedékennyé válok mind az általános műveltség, mind az erkölcsök terén. Ez van.
Ifjabb koromban ez a helyzet gyakran okozott problémát, vetett fel morális kérdéseket, hajszolt végletekig vitt önmegtartóztatásba, de idővel az ember (lánya?) megtanulja elfogadni a változtathatatlant. Például, hogy egységben az erő. Puncinak nem jó nélkülem, nekem se jó, ha nekinem jó, és hogy a farok önmagában nem elég.
A farokhoz kell száj. No nem azért mert rögtön valami nyalakodás jutna eszünkbe. Nem. Szavak kellenek. Vágytól fűtött, lehengerlő, agyba kúszó, onnét ki nem törölhető szavak kellenek, amelyeknek pusztán az emlékétől napok múlva is fájón nedves lesz a punci, hogy azonnal csitítani kell, ha máshogy nem, hát saját kezűleg.
Kell a tekintet, amitől a vér megfagy, a punci pedig már tocsog, de még nem annyira, mint amikor előkerül a kéz. A mindent tudó kéz, amelyik ha kell simogat, ha kell markol, ha kell megbassza a puncit. Nem a farok helyett, hanem előtte. És ettől megőrül a puncim, bár hamarabb én. Elviselhetetlennek tűnik a várakozás, míg végre becsusszan az a kemény fasz a puncimba, hogy abban a pillanatban elöntsön a nyugalom: végre itt van, akire vártunk. Nyelve a számban, farka a puncimban, keze a mellemen. Nyelve a fülemben, farka a puncimban, keze a seggemben. Nyelve a seggemben, farka a számban, keze a puncimban. Az én forró, szűk puncimban. Minden rendben van.

Nem szeretnél regisztrálni, mégis elmondanád, mit gondolsz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on, és vitatkozz, érts egyet, beszélgess a már közel 300 fős társasággal!